10. rész

-         Csinálok teát…- kaptam el a kezem

-         Az jó lesz köszi…-

Láttam rajta, hogy őt is meglepte a kettőnk közti szikra. Rettenetesen megijedtem. Soha korábban nem éreztem ilyesmit a pasim legjobb barátjával. Szinte áramütésszerű borzongás volt ez, amit magamnak is féltem beismerni. A gondolataimba merülve pakoltam elő a csészéket. Fejben nagyon nem ott jártam,így sikerült levernem az egyiket. Seb segítőkészen odaugrott, hogy segítsen összeszedni a darabokat. A következő pillanatban az ajka az enyémen volt. Fájdalmas csók volt ez a szó szoros értelmében. Ugyanis belenyúltam egy kis porcelándarabba,ami méretéhez képest nagy sebet ejtett a kezemen. A csókunk keserédességét pedig egyértelműen az adta, hogy ez kettős árulás volt.

-         Áúúú- visítottam fel

-         Mi történt?- kérdezte aggodalmasan

-         Megvágott…

-         Valóban…várj…segítek…

-         Hogy tehettem?- meredtem magam elé.

 Nem is érdekelt a kezemen lévő vágás. Úgy éreztem,megérdemeltem. A konyha fehér márványlap-kockáinak egyikét lassan vörösre színezte a csöpögő vérem. Seb kétségbeesve kutatott kötszer után. Nekem egy hatalmas könnycsepp gördült lassan végig az arcomon. Megérkezett a segítség. A német lassan és óvatosan törölgette a sebet, fertőtlenítette és bekötözte.

-         Jobb ha elmész…- mondtam magam elé nézve

-         Én…én igazán sajnálom…nem tudom mi ütött belém…- mentegetőzött

-         A barátod…a pasim…ja és a vértócsában térdelsz…

-         Nem érdekel…Ne mondd nekem, hogy te nem érezted ezt…Szinte megfulladtál,úgy csókoltál. Megérzem az ilyesmit. Ugyanannyira akartad,mint én…

-         Engedj…feltakarítom ezt…

Próbáltam felállni,de ő gyorsabbnak bizonyult. Finoman,de határozottan megfordított és a falhoz nyomott. Nem volt agresszív,de annál határozottabb.

-         Engedj el…- nyögtem elcsukló hangon

-         Megtenném,de tudom,hogy nem ezt akarod.

Mély lélegzetet vettem és újra elmerültem a csókjában. Magamba szívtam az illatát. Tudtam,nem szabad,de akárhányszor szabadulni próbáltam,erőteljesen visszanyomott a falhoz. Egy levegővételnyi időm maradt. Az asztalra néztem,ahol a telefonom világított. Kibontakoztam Seb karjából és odaléptem érte. Jens SMS-e volt, ami miatt a telefon jelzett

„Remélem jól vagy. Kicsit később megyek mint terveztem,vacsora előtt nem hiszem. Hívd át Breet vagy valakit és szórakozz jól. Sietek,ahogy csak tudom. JB”

Olvastam az SMS-t. Egymás után vagy tízszer. Lassan,gyorsan,tagoltan,egyben,tulajdonképpen mindenhogy.

-         Tényleg jobb,ha mész-néztem Sebre

-         Mi a baj…?- értetlenkedett

-         Hiba volt…

-         De milyen szép…- bújt hozzám hátulról

-         Nem ismétlődhet meg…

-         Épp ettől olyan csodálatos. De ne így legyen vége.

-         Hanem?

-         Csak kísérj ki és mosolyogj….Jens tőlem nem tudja meg.

-         Tőlem sem…gondolom…-suttogtam

-         Megyek…

-         Jobb is…Egy ideig nem akarok találkozni veled…

-         Ahogy akarod…de ott van a kezeden az emléke az általad hibának nevezett dolgunknak…

-         Neked nem én kellek, csak az,hogy fiatalon ismerted meg Hannát és most,hogy vége van élni szeretnél…

Nem vártam meg  a válaszát csak becsaptam az ajtót. Gyűlöltem magam. Tudtam,többé nem szabad megismétlődnie a tettemnek. Jens hazaérkezéséig a konyhakövön ülve néztem a vérfoltot a padlón. A csésze darabjai is ott hevertek. Egyszercsak meghallottam a kulcs kattanását a zárban. Nem volt vacsora és a vér és a csészemaradványok a padlón nem számítottak éppen rendnek sem. Kedvesem mellém kuporodott a földre.

-         Történt valami?- kérdezte aggódva- vér,kötés a kezeden…mit csináltál?

-         Leesett a csésze…olyan ügyetlen vagyok…

-         Ugyan Kicsim…megesik…én így szeretlek…kimondtam…

-         Jaj ne…- mormogtam magam elé- én is szeretlek,de hibáztam…

-         Ugyan…nem számít az a csésze…

-         Nincs vacsora…

-         Ettem Martinnal és Lewis-szal…de te keress valamit enni

-         Csak aludni akarok…

-         Akkor legyen így…melléd bújjak?

-         Azt most ne…

-         Ahogy akarod…

Felmentem és a párnába fúrtam a fejem. Álomba sírtam magam. Amikor reggel felébredtem,reméltem,mindez csak álom volt. Jens mellettem szuszogott én pedig csak néztem rá. Olyan békés volt. Reggelit akartam készíteni neki. A lépcsőn lefelé vezető falon képek lógtak vicces képaláírásokkal. A legtöbbön Seb és Jens volt látható. Aztán a kezemre néztem és a kötésre. A konyhában Jens összepakolt,minden a helyén,a csésze a szemetesben hevert. Így csak még jobban utáltam magam. Seb SMS-ére riadtam meg.

„Sajnálom…többé nem fordul elő,de a barátságodra szükségem van…Persze megértem ha nemet mondasz…”

Vártam egy percet, de végül válaszoltam.

„Csak felejtsük el…Menni fog?”

„Igen…ha kéred…”

„Kérem…”

Kicsit megnyugodtam,de ez csak a kezdet volt. A felszín. Tudtam,nem tudok ugyanúgy Jenson szemébe nézni a történtek után. Mégis próbáltam természetesen viselkedni. Finom reggelivel vártam és a háziasszonyok gyöngye voltam.

-         Jó reggelt szépség- lépett mögém

-         Neked is- mondtam mosolyogva

-         Összecsomagolsz?Este indulunk…

-         Ki is ment a fejemből,de persze

-         Rendben lesz így minden ahogy van…egy géppel megyünk Sebastiannal…

-         Remek…- mormogtam

-         Szóltál?- kérdezte

-         Nem…nem szóltam semmit sem- vágtam rá

A legkevésbé sem hiányzott, hogy Sebastiannal kelljen egy gépen utaznom. Csináltam valami ebédet. Jens jóízűen evett,de nekem nem sikerült jó képet vágnom az egészhez. Persze ezt Jens is észrevette…