2011. november 15., kedd

22. fejezet

Rég volt friss tudom és bocsánat...remélem ez most tetszeni fog...
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nagyon bennsőséges volt a hangulat köztünk. Nyoma sem volt a haragnak a szemeiben. Hittem,hogy meg tudott bocsájtani. Mégis féltem. Ideges voltam és feszült. Fogtam a kezét és reméltem,amit annyira édesen tudott suttogni mindig,ha féltem: „nem lesz semmi baj”
Újságírók hada jelent meg az épület előtt. Ehhez volt a legkevesebb kedvem.
-          Ez most mi?- emeltem rá tekintetem
-          Fogalmam sincs….
Kiment és próbálta elintézni. Nem ment nagyon… Hívta Martint. A telefon hosszas csörgés után hangpostát jelzett. Kezdtem utálni Angliát. Otthon soha senki nem akart a magánéletembe mászni. Jens el volt foglalva azzal,hogy eszmecserét folytasson a sajtó képviseletében érkezett látogatókkal. A közös nevező csak nem akart jönni. A telefonom után kutattam,mivel reméltem,hogy valaki keresett. Jaime küldött üzenetet,amiben érdeklődött a hogylétem felől és ecsetelte,mennyire hiányzom már neki. Pedig csak rövid idő telt el a távozásom óta. Mégis kiderült,hogy ezalatt zajlottak az események a spanyol kisbika háza táján. Marta és közte kialakult egy apró nézeteltérés,és nem volt aki igazságot tegyen. Szerencsére ez a tiszt nem maradt rám. Nem szívesen szóltam volna bele.
Márk is keresett. Nem is egyszer, szóval gondoltam visszahívom .
-          Hugi…
-          Kerestél…
-          Fontos volt…ugyanis Liana bejelentette,hogy terhes….
-          Ez csodálatos…- kezdtem ugrálni a szoba közepén
-          Annyira nem- húzta le a kedvem- ugyanis bár talán nem láttad,mivel a két pasid közti őrlődés minden idődet lekötötte,de válságban a kapcsolatunk. Már el is akart menni. Csak azt tudom mondani,félek,hogy nem én vagyok az apa…
Ez a hír villámcsapásként ért. Kapkodtam a levegő után és azt is éreztem,pont akkor nem voltam ott a bátyámnak,amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Önzőnek éreztem magam. Talán az is voltam. Vagy nem is csak talán. Rossz testvér. Lekötött a gyerekes választásképtelenség. Aztán eszembe jutott Ellie. Nem hagyhattam,hogy át kelljen ezt élnie. Eközben a telefon a kezemben volt és a vonal túlsó végén a testvérem hallgatta az ideges lihegésemet és a belőlem lassan kitörő sírást. A hisztiszerű hüppögés után aztán elhallgattam és csendesen sírtam tovább. Azonosítottam magam Lianaval és azt is nagyon jól tudtam,hogy valami nagyon hasonlót tettem én is. El akartam ítélni. Teljes szívemből akartam gyűlölni,de ezzel magamat is gyűlöltem volna. Így is volt. Haragudtam magamra és egyben az egész világra is. Nem volt olyan ember,akiben nem találtam hibát azokban a percekben.
-          Anne…Anne…itt vagy?
-          Igen- nyögtem végül a kagylóba
-          Most mi legyen?- szegezte nekem a kérdést
-          Beszéljétek ezt meg….Márk ezt nem lehet…a lányod nem mehet ezen keresztül….Megértetted?
-          Gondolkozz el…te ezt is eltűrnéd?Te eltűrnél mindent?Jenson megtehetné ezt?
-          Az egészen más…- vágtam rá
-          El is felejtettem,hogy pontosan olyan vagy mint Liana…
-          Ha sértegetsz leteszem…
Válaszra sem méltatott. Lecsapta a telefont. Kissé melankóliába estem. Jenson visszaért. A fotósok nem mentek el,de megunta a felesleges beszédet. Megölelt és nem is kérdezte,mi a baj. Valahogy tudta,hogy nem akarok beszélni róla. Nem is akartam eleinte. Aztán rájöttem,hogy mégis…
-          Olyan vagyok,mint Liana…- zokogtam
-          Lefeküdt valakivel?- lepődött meg
-          Márk szerint igen…terhes…
-          Te nem vagy az ugye?- merült fel benne a jogos kérdés
Elgondolkodtam,mi van ha mégis…és mi van ha nem tőle…Ezernyi kétely és gondolat futott át az agyamon.
-          Nem…- suttogtam- csak nem…
-          Így legyen….akartam kérdezni valamit,de elfelejtettem…
-          Velem is megesik…
-          Csak veled esik meg- motyogta
-          Mi?- kérdeztem vissza
-          Semmi- mosolygott0
Megcsókolt. Bemásztam az ölébe és folytattuk a csókolózást. Jó volt újra vele lenni. Jól tudtam,hogy hol az én helyem és azt is,hogy a botlásom és ez az egész eseménysorozat csak a kislányos butaságom szüleménye volt. 21 évesen nem is volt ez meglepő. Az elbizonytalanodásom minden szintje tökéletesen érthető volt. Szerettem volna elfutni. Kimenekülni a hátsó ajtón búcsú nélkül és szó nélkül. Csak menekülni a szituáció elől. De maradni is akartam. Csak bizonytalanságba sodortam magam. Szerelmem megfogta a kezemet,amikor látta,hogy a gondolataim kezdenek elkalandozni.
-          Szeretlek- súgta a fülembe
-          Veled akarok lenni…- jelentettem ki
Abban a pillanatban így is éreztem. Levettem róla a pólót és finoman elkezdtem karmolni a mellkasát. A műkörmöm finom vonalban piros csíkot hagyott a kicsit sem egyenletesre barnult férfi felsőtesten.
Csókok követték egymást. Aztán levette rólam a felsőt. Teljes tökéletesség lett úrrá rajtam. Mélyen a szemembe nézett
-          Csukd be a szemed…- mondta szinte parancsolva,de benne voltam a játékban
Egy fehér cérnát kötött az ujjamra és lecsúsztatott rajta egy gyűrűt. Ekkor már nyitva voltak a szemeim.
-          Ha veled lehetek nem kell más…Anne Dawson…légy a feleségem….és tégy a legboldogabb emberré a világon…
-          Semmit sem szeretnék jobban…de…

7 megjegyzés:

  1. jajj Anne!mi ott a végén az a de???Jens szeret,akkor meg mi a gond? :P igent kell mondani!:D
    nagyon vártam már a folytatást és most végre itt van :D jó rész lett.siess a következővel ;)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a kommenteket :)) Anne belső harcainak egy nagy fordulópontja ez a lánykérés,amire azt hiszem nincs felkészülve...és ez még okozhat némi fennakadást az életükben.... :D

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Nagyon tetszett a rész! Én is remélem, hogy igent fog mondani! Remélem azért nem okoz majd nagy gondot az életében az hogy megkérték a kezét! Jaj siess a folytatással!
    Puszi
    Zsömi

    VálaszTörlés
  4. Sziia :)

    Köszönöm szépen :) Próbálok sietni :))

    VálaszTörlés
  5. nagyooon jóóóó!!!! :D várom a folytatást:DD

    VálaszTörlés