Tehát akkor jó szórakozást az új részhez :)
Bementem a házba. Próbáltam levenni a ruhát,de a sírástól nem tudtam magam irányítani csak rángattam a cipzárt. Breanna odajött és lehúzta nekem. Seb is bejött de barátnőm egyből kezelte a helyzetet.
- Most jobb, ha mész…- mondta Sebnek
- Oké…- pislogott Seb értetlenül majd kisétált.
- Mi a baj?- bújt mellém barátnőm
- Elutasítottam…
- Mit fogsz most tenni?
- Meghalni…nem tudom…
Bree látta, segíteni nem tud, ezért kiment, hogy hozzon egy teát. Feküdtem és bámultam a plafont. Az orromban éreztem Jens parfümjét és az érintését a bőrömön. Egy pillanat alatt omlott össze minden, pedig én döntöttem így. Hatalmas levegőket vettem és próbáltam lenyugtatni magam,de nem ment. Írtam Jensnek:
„Beszéljük meg…”
Válaszul csak ennyit kaptam:
„Ez ma nem fog menni… sajnálom”
Ettől csak még erőteljesebb zokogásban törtem ki. Aztán elkezdtem öltözni. Futnom kellett és ezt tudtam jól. Belebújtam a melegítőmbe és a futócipőmbe. Már a pályáig futva mentem. Mindig ezzel vezettem le a feszültséget. A pályán Seb futott és beszélt valakihez,de nem láttam jól. Reméltem, hogy Jens az, s igazam is lett. Amikor Seb meglátott egyszerűen elindult a másik irányba.
- Hová mész?- hallottam meg Jens hangját
- Csak elfáradtam, te fuss csak…- kiabált vissza neki barátja
Hatalmasat dobbant a szívem amikor megláttam Jensont, de nem igazán volt bíztató látvány. Üres tekintettel futotta a köröket. Odaléptem mellé és próbáltam felvenni a ritmusát. Nem volt egyszerű. Azonnal észrevett, de nem igazán szólt hozzám. A köszönést elintézte egy intéssel és begyorsított. Minden nap futottam,de egy triatlonista felgyorsított tempója nekem is soknak bizonyult. Nem értettem a távolságtartását. Csak rohant előlem, mintha legalábbis gyilkos lennék. Minden erőmet összeszedtem és végül utolértem. Nagyot löktem rajta, amitől elveszítette az egyensúlyát, de belém kapaszkodott. Magával húzott esés közben.
- Mi a bajod?- ordítottam az arcába
- Semmi… én felfogtam, hogy nem kellek…
Nem válaszoltam, csak szenvedélyesen megcsókoltam. Nem ellenkezett csókolt ő is mintha az élete múlna rajta. S bevallom nekem is eddigi életem legcsodálatosabb csókja volt.
- És igen, leszek a barátnőd…- vetettem oda dühösen
- Ezt mire véljem?
- Ha nem hát nem…
- Nem erről van szó…
Nem volt túl romantikus pillanat, de a szívem úgy kalapált, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Nem tudtam, a futás hatása, vagy az eseményeké, de úgy éreztem pillanatokon belül elájulok… Jens felállt és felhúzott engem is. Kapálóztam, mint aki nem akarja, amikor végül felemelt, de mivel erősebb volt, nem tudtam mit kezdeni vele. Dühös voltam, ingerült és fájdalmasan szorította a derekamat. Az erőszakosság, ami abban a percben bennem is és benne is volt, talán még életem során egy alaklommal sem jelentkezett nálam. Csak csókolni akartam és érinteni, de úgy, hogy fájjon. Mert abban a pillanatban maga a létezés is rettenetesen fájt. Egy idő után azonban egyáltalán nem jött a levegő úgy éreztem a tüdőm összeszorul és nem enged több levegőt…
- Jól vagy?- kérdezte kétségbeesve Jens
Nem tudtam válaszolni csak ijedten kapkodtam a levegőt. Ölbe vett és elkezdett futni velem. Rettenetesen féltem. Kapaszkodtam a nyakába és ahogy erősödött bennem a halálfélelem, egyre erősebben szorítottam.
- Könyörgöm, mondj valamit Anne- mondta kétségbeesve
- Beszélj hozzám…
Nem tudta mit mondjon, ezért elkezdett énekelni nekem. Ez persze fárasztotta, de ugyanolyan tempóban folytatta az útját. Szerencse hogy az autó a közelben állt, amint betett az ülésre nem foglalkozva a sebesség korlátozással, végig száguldozott, de időben beért velem a kórházba. Nem meglepő, hogy amint felismerték hirtelen mindenki segítőkész lett. Egy ágyra fektettek. Szorítottam Jens kezét a maradék erőmmel. Aztán az orvos kiment a vizsgálóból. Jens értetlenül állt mellettem, és talán jobban kétségbe volt esve nálam. Én kicsit megnyugodtam, amint ismét rendesen kaptam levegőt, de Jenson tudni akarta, mi okozta ezt az egészet.
- Mondd, hogy jól vagy…
- Jól vagyok…
- Mi volt ez…előfordult korábban is?
- Nem… de haza kell mennem…Breanna tuti aggódik…
- Majd szólok neki. Most pihenj.
Beviharzott az orvos és közölte a diagnózist.
- A kisasszony csak kimerült. Ma éjjelre szeretném, ha bennmaradna megfigyelésen, aztán haza mehet,de nem kéne stresszelni egy ideig
- Köszönjük- mondta Jens
Az orvos kiment a szobából. Megfogtam Jenson kezét, és elkezdtem magam felé húzni
- Gyere ide- suttogtam
- Halálra rémítettél.
- Magamat is… attól féltem, hogy vége, de a karjaidban kezdtem egyre könnyebben lélegezni. Csókolj most meg…
Így tett majd folytatta saját maga hibáztatását
- Miattam történt…Én merítettelek ki teljesen.
- Ugyan… Csak maradj velem és nem fogok haragudni- mosolyogtam.
Fel akartam állni, de túl gyenge voltam. Jens elkapott. Újra éreztem a szorító érzést a mellkasomban. Sírni kezdtem. Akaratomon kívül történt. Patakokban folytak a könnyeim. Jens egyre jobban félt. Nem volt szükségem orvosra, csak ölelésre. A két kezem Jens mellkasán tartva álltam. Minden erejével szorított magához. Afféle pánikroham lehetett,amit éreztem, nem volt új érzés, egyszer éreztem hasonlót egy olyan eset után, ami életem legnagyobb félelmével való szembesülésem alkalmával történt. Ökölbe szorultak a kezeim és így majdnem eltéptem Jenson felsőjét. Amikor helyreállt a szívritmusom hatalmasat szippantottam az illatából. Izzadt volt, de nem érdekelt. A kétségbeesés elmúlásával visszadőltem az ágyra. Mellém feküdt és közel bújt. A mellkasához szorítottam a fejem és hallgattam a szívverését. Zaklatottabb volt nálam. Miután elaludtam, mellettem maradt. Egy rémálomra riadtam fel, de ő ébren volt, és megnyugtatott. Reggel arra ébredtem, hogy alszik.
- Nem ilyennek képzeltem az első közös ébredést…- súgtam és megpusziltam a száját.
Erre ijedten riadt fel
- Ébren vagyok- hadarta
- Hát persze… én is – nevettem- aludj csak
- Hazakísérlek majd.
- Rendben, de még pihenjünk.
- Persze amíg csak akarsz- súgta
- Akkor mi most együtt vagyunk?
- Remélem… és azt szerettem volna kérni, hogy szerdán utazz el velem Valenciába a versenyre.
- Szívesen- válaszoltam aztán átöleltem a nyakát
Nem terveztem, hogy hasonló újra előforduljon, de gyengének éreztem még magam. Az orvos sem nyugtatott meg. Azt mondta, ha nem pihenek, hamar megismétlődhet ez a dolog. A pihenést pedig ellehetetlenítette egy telefoncsengés…
- Nem az enyém az- nézett rám Jens
- Tényleg az enyém…- kaptam észbe
A kijelzőre néztem és akkor megláttam Jay írt nekem sms-t:….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése